Történelme
A pataki erdőispánság vára
A vár két évtizeddel a tatárjárást követően bukkan fel először a forrásokban, ám ahhoz, hogy értelmezhessük azt a keretet, melyben genezise, felépültének okai, valamint történetének korai évtizedei belehelyezhetőek, első említésénél kicsivel korábbra kell visszanyúlnunk.
A magyar Anonymus Gesta Hungarorumának 15. fejezetében azt olvashatjuk, hogy Árpád fejedelem a Sátorhalomtól a Tolcsva folyóig terjedő “egész földet”, egy bizonyos Ketel vitéznek adományozta, melyet aztán annak utódaitól I. András király szerzett meg birtokcserével. A Névtelen magyarázata szerint azért, mert egyfelől a terület alkalmas volt királyi vadászatokra, másfelől pedig azért, mert a felesége, aki az orosz fejedelem leánya volt, szeretett ezen a tájon lenni, hiszen így közelebb lehetett szülőföldjéhez, s félt a német császár támadásától is. Anonymusnak a honfoglalás regényes elbeszélését adó 1200 körül keletkezett munkája az akkori birtokviszonyok rekonstruálásának egyik fontos forrása. Ebben a vonatkozásban különösen figyelemreméltó azon említése, miszerint az újhelyi Sátorhegytől nagyjából a mai Olaszliszkáig terjedő terület a 13. század elején már régóta zárt királyi birtoktömböt alkotott, mely fontos helyszíne volt a királyi vadászatoknak, s összefüggött a királyi udvar bizonyos alkalmankénti itt tartózkodásával is.
Az Anonymus leírásából kirajzolódó kép a modern történeti és régészeti kutatások során számos elemmel kiegészülve és gazdagodva hitelt érdemlő módon bizonyítást nyert. A történeti irodalom megállapításai szerint a magyar államalapítás során megalkotott alapvető, a vármegyékhez és az egyházmegyékhez hasonló fontosságú intézmények közé tartozott a királyi (valamint a királynéi és hercegi) birtokok és a rajtuk élő népek szervezete. Az intézmény párhuzamát megtalálhatjuk a kora-középkori Nyugat-Európában is, közelebbről az 22 egykori frank területen, ahol a királyok kíséretükkel időről-időre felkeresték a birodalmuk különböző pontjain létrehozott udvarházaikat, amelyek nemcsak szálláshelyei, hanem egyben a királyi birtokok és a rajtuk élő népek egy-egy csoportjainak centrumai is voltak. A nemzetközi szakirodalom ezt „utazó kormányzatnak” (Reiseherrschaft) nevezi. Az Árpád-kori magyar királyi udvar mozgó, állandó fővároshoz még nem kapcsolódó jellege több székhely és rezidencia kiépüléshez vezetett. Az udvartartás fokozatosan szilárduló központjai – ahol az uralkodói udvarhoz köthető legfontosabb egyházi intézmények is létrejöttek – az ország középső részén, a Székesfehérvár, Visegrád, Esztergom és (Ó)Buda által kijelölt régióban alakultak ki. A „medium regni” fogalommal illetett központi rezidenciatáj mellett ugyanakkor fontos szerep jutott az ország peremvidékein lévő királyi magánbirtokok udvarházainak és központjainak is, melyeket alkalmanként az uralkodó és kísérete is felkeresett. A királyi birtokok szervezetének legfőbb funkciója a királyi udvartartás ellátása, különféle igényeinek kielégítése volt. A királyi udvar „vándorlása” két célt szolgált: egyrészt lehetőséget teremtett az uralkodók népes kíséretének eltartására az udvarházakban felhalmozott adókból származó élelmiszerek és egyéb javak elfogyasztása révén, másrészt a királyok számára alkalmat nyújtott arra, hogy hatalmukat személyesen is gyakorolják. Állandó főváros hiányában a vándorló kormányzat intézményesen is rákényszerült, hogy minél intenzívebben használja ki a királyi birtokokat, amelyek az uradalmak anyagi alapjait képezték. Ezek a királyi birtokok meghatározott területet, valamint a rajtuk élő népeket foglalták magukba, melyek a királyi udvarok (curia vagy curtis) köré csoportosulhattak. Ennek a szervezeti modellnek három fontos eleme figyelhető meg. Ezek egyike volt a királyi kápolna (capella regalis). A történeti kutatások tisztázták, hogy a kora Árpád-korban az uralkodói magánbirtokokon alapított kápolnák később kiváltságos helyzetű, ún. exempt plébániákként jelentek meg és az esztergomi érsek joghatósága alá tartoztak. A másik jellegzetes összetevőnek a királyi udvarház (curia, domus regalis) tekinthető. Ezek az udvarházak nemcsak az uralkodó időről időre igénybe vett szálláshelyei voltak, hanem az ellátásukra rendelt földek és népek szervezeti központjai is. A harmadik elemnek a speciális szolgáltatásra kötelezett királyi népek jelenléte számított.
Az Anonymus által fentebb idézett módon lehatárolt birtoktömb jelentős szereppel bíró királyi magánbirtok volt az Árpád-korban. Központja Patak település – a későbbi Sárospatak – volt, ahol a régészeti és történeti kutatás a királyi magánbirtok-szervezet mindhárom, imént felsorolt elemére hozott közvetlen, vagy közvetett bizonyítékokat. 1965- ben a város plébániatemplomának közelében napvilágra került egy rotunda, vagyis 23 körtemplom, melyet feltárója a 11. század közepére keltezett, s egy korai királyi udvarházhoz tartozó kápolnaként értelmezett. Ezt az értelmezést alátámasztja a település egyházjogi háttere is. Patakot már a legkorábbi ismert számbavételkor (1284-ben) exempt egyházként nevezte meg az esztergomi érsek. A korai egyházi kiváltság egyértelműen bizonyítja, hogy még a városiasodás megindulása előtti „magánegyház” gyakorlatával van dolgunk, amely szerint az uralkodói magánbirtokokon lévő királyi kápolnák a király földesúri joga révén kapták kiváltságukat, a király káplánja (capellanus regis) pedig megkapta a teljes tizedjövedelmet. Az I. András uralkodásának idejére datálható, Szent Mihály arkangyal tiszteletére felszentelt pataki királyi kápolna jogállása később átszállt az első formájában a 13. század végén felépült plébániatemplomra, amit a plébániaegyház aztán a teljes középkor folyamán bírt is. Noha a királyi kápolnán túl a korai uralkodói birtokszervezet másik fontos elemének számító udvarházra vonatkozóan okleveles említés nem maradt fenn, a királyi kápolna feltételezi az udvarház azzal egyidejű felépülését is. Ez az udvarház a közvetett topográfiai-történeti adatok tanúsága szerint az egykori királyi kápolna közelében lévő, mai római katolikus plébániaépület egyelőre még feltáratlan telektömbjére lokalizálható. A magterületen – a fent említett királyi magánbirtok struktúra harmadik elemeként – a mozgó királyi udvart igényeit kielégítő szolgáltató települések csoportja is kimutatható.
A patakihoz hasonló, eleinte feltehetően gyér lakosságú, ám kiterjedt erdőséggel, komoly vadbőséggel s ezzel összefüggésben az uralkodói vadászatok fontos színtereivel is rendelkező királyi magánbirtokok – uradalmak – egy részleteiben nem ismert átalakulás eredményeként már a 12. század folyamán, de legkésőbb a 12-13. század fordulóján elnyerték szilárdabb „ispáni” szervezetüket. Az így létrejött, a királyi magánuradalmak és a várispánság között elhelyezkedő sajátos ispáni szervezetet – mely mind az udvari-, mind pedig a várszervezethez képest markáns különbözőségeket mutatott, s amelynek legjellemzőbb karakterét továbbra is egy-egy összefüggő, nagy kiterjedésű erdőség adta meg – a történeti irodalomban erdőispánságnak szokás nevezni. A királyi hatalom szervezett ilyeneket a gyepűk mentén (Patak mellett Bereg, Sáros, Torna, Ugocsa, Zólyom), de az ország belsejében (Bakony, Pilis, Segesd) is. A várispánságoktól, vagy vármegyéktől megkülönböztette őket az, hogy a 13. század második fele előtt vár nem emelkedett a területükön, s várnépek, várjobbágyok sem tartoztak a szervezetükhöz. Az erdőispánságok egy része – így pl. Torna, Sáros, vagy Bereg – később szabályos vármegyévé fejlődött, más részük egyszerűen elenyészett, vagy eladományozásuk után magánuradalommá vált, s beolvadt az adott területen kialakuló vármegyébe. A várispánságok és a velük sokszor részben területi átfedésben 24 létrejött erdőuradalmak viszonya számos variánst mutatott. Az erdőispánságokhoz tartozó szolgálónépek sajátos hierarchiába tartoztak, s felettük – az udvari szervezettől eltérő módon – nem érvényesült a nádor, vagy a megyésispán adószedői és bíráskodási joga. Az erdőispánságok vezetőit személyesen az uralkodó nevezte ki, a királyi vármegyék megyésispánjaitól alacsonyabb rangú pozícióba kerülő ispánok az uralkodó egyfajta „magánalkalmazottainak” számítottak.
Feltételezhető, hogy a Zemplén vármegye kellős közepén, a zempléni várispánság katonai, gazdasági és igazgatási bázisát alkotó, három földrajzi tömbre tagolódó birtokállomány között kialakuló pataki erdőispánság már az államszervezést követően sajátos birtoklási egységet képezett. Nevét központjáról, Patakról, a későbbi Sárospatakról kapta. A zempléni és abaúji területekre egyaránt kiterjedő erdőispánság területe 1200 körül magában foglalta a középkorban Nagy erdőnek (magna silva) nevezett teljes Zempléni-hegységet, centrumterületének a Pataktól délnyugat felé a Bodrog mentén húzódó települések láncolata számított a Liszkaolaszi (ma Olaszliszka) határában lévő Meszes birtokig. Az ispánság délnyugati szegletét a Bodrog völgyétől felfelé az Aba nemzetség birtokai vették körül, innen kelet és északkelet felé az erdőségben a Tolcsva nemzetség földjeivel valamint a zempléni vár korai földjeivel volt határos. Az ispánság a Bodrogközben mélyen, egészen a Tiszáig benyúló határrésszel is rendelkezett.
A terület kiemelt jelentőségére világít rá az egyik legkorábbi hazai hospes kiváltságlevél is, amely a pataki királyi magánbirtok szilárdabb szervezeti formává való átalakításával párhuzamosan, kiváltságokkal felruházott népcsoportok központi hatalom általi betelepítését jelzi. Imre király 1201-ben a „Szent Miklós egyháznál lakozó Pataki vendégtelepesek” (hospites de Potok) részére kiadott privilégiuma – mely a „Patakhoz közeli Olaszi falu” lakosai kérésére készült V. István általi 1272-es átiratban és IV. László mindkettőt átíró és megerősítő oklevelében maradt fenn – az Olasziba telepített vendégnépek kiváltsága volt. A rendelkezésre álló források és a nyelvészeti adatok azt bizonyítják, hogy az Árpád-kori Magyar Királyságba több hullámba érkező, elsősorban a királyi hatalom által támogatott „olaszok” többsége vallon és francia eredetű népcsoport volt. „Pataki hospesek” másutt is élhettek az erdőispánság területén: a két Bodrog-völgyi Olaszi (a későbbi Bodrogolaszi és Olaszliszka) őrzi az egykori vallon vendégek emlékét, s ebbe a körbe sorolandó a 12. század második feléig királyi birtokban lévő, akkor azonban az Aba nemzetégnek eladományozott Tállya település is.
A korábbi királyi udvarnokbirtokon létrejött erdőispánság korai központja a Patak település magjában sejtett udvarház lehetett, élén pedig – hasonlóan a vármegyékhez és a várispánságokhoz – a király által kinevezett ispán állt. A pataki ispán (comes de Potoc) tisztségének első említése 1219-ből maradt fenn. Ez a sajátos ispánsági szervezet noha alapvetően „uradalmi” jellegű volt, bizonyos fokú közfunkciót, joghatóságot is ellátott. A pataki ispánok birtokiktatási ügyekben, vagyonjogi vitákban tűnnek fel a 13. század első harmadában. Az első név szerint ismert pataki ispán, Gergely egy rontással vádolt asszony ügyében járt el. 1221 és 1234 között szerepelt a pataki ispán tisztségében Germanus fia Farkas, akinek helyettesét az udvarnokispánt (comes curialis), bizonyos Zugát 1221-ben említik. A pataki erdőispánságot az Árpádok mindvégig saját kézben tartották. Újhely a 14. század első negyedéig a pataki ispánság területén feküdt. A város alapítása, valamint a pataki erdőispánság várának felépülte a Magyar Királyság tatárdúlást követő újjáépítésének szerves része volt. Az ország struktúráját gyökeresen átalakító tatárjárás egyik legfontosabb tapasztalatának az számított, hogy az országra törő mongol seregek lendülete csak a megerősített városokkal és a magaslati pontokon felépített várakkal szemben tört meg. Ilyen vár azonban kevés volt az országban, így IV. Béla, aki a tatár pusztítást megelőzően még a korlátlan királyi hatalom helyreállítását tartotta belpolitikája legfontosabb elemének, maga rendelte el a városok megerődítését és kővárak felépítését. Az uralkodó nemcsak a környezetében lévő, kellő anyagi javakkal rendelkező magánosokat buzdította és támogatta 27 erődítésre alkalmas helyeken várak emelésére, hanem maga is várépítésbe kezdett: halálakor 14 új, királyi építésű vár állt az országban. A IV. Béla által emelt új várak között olyan erdőispánsági várak is szerepelnek, ahol addig a királyi kúriák alkották az ispánságok gazdasági és szervezeti centrumát. Ilyen volt a tornai erdőispánság vára, Szádvár, mely az uradalom központjában, Görgő faluban állott királyi kúriát válthatta fel, s ilyen volt a pataki erdőispánság újonnan emelt vára is, mely felépülte után nem sokkal a névadó település magjában feltételezett királyi udvarház funkcióját vehette át. A pataki erdőispánság központi része nem volt alkalmas magaslaton lévő, minden oldalról természetes akadályokkal védett, s így nehezen megközelíthető hegyi vár felépítésre. Megfelelő volt erre viszont a központtól mintegy 10 km-re lévő Sátoros hegycsoport keleti nyúlványa, a napjainkban is Várhegynek nevezett kúp. A korabeli szemlélet ezt a területet egységnek fogta fel, ez magyarázza, hogy az Újhely határában lévő várat felépülte után Patak várának nevezték. Hasonló, a fogalom tágabb földrajzi tartalommal való értelmezése tapasztalható tehát a vár kapcsán ugyanúgy, mint az Olasziban élő „pataki vendégtelepesek” 1201-es kiváltságlevele esetében.
A Pataki ispánság várának legkorábbi említése IV. Béla elsőszülött fiának, István hercegnek 1261-ben kelt, a pataki ispánságba újonnan érkezett sátorelői vendégnépek, azaz hospesek számára széleskörű előjogokat biztosító városprivilégiumában maradt fenn. Noha a vár építésének egyik legfőbb oka kétséget kizáróan az volt, hogy az országot érő esetleges támadás alkalmával menedéket nyújtson az erdőispánság lakosainak – amennyire a rendelkezésre álló forrásokból ez kihámozható – korai szerepe a refugium, vagyis menedékvár funkción túl jóval árnyaltabb lehetett. Topográfiai helyzeténél fogva a vár alkalmas volt arra is, hogy az alatta húzódó, az Árpád-kor időszakában kiemelt fontosságú utat ellenőrizze. A vár alatt futó nagy út (magna via) Ungvár irányába haladt, s egyrészt az Ung folyó völgyében az uzsoki hágón át, másrészt a Latorca völgyében az „Orosz Kapun” azaz a vereckei hágón keresztül a Kijevi Fejedelemségbe vezetett, s ez volt az útvonala a halicsi hadjáratoknak is. Ezen túlmenően a korai vár István ifjabb király családja számára időnkénti tartózkodási pontként is szolgált, majd – mint arról alább még lesz szó – felépülte után nem sokkal a pataki ispánság gazdasági, igazgatási centrumává is vált.
Térjünk még vissza röviden István herceghez, akinek személye szorosan összekapcsolódik a város és a vár alapításával, s annak korai történetével. Az uralkodó és elsőszülött fia közötti ország megosztás 13. század közepére már hagyományosnak mondható módján IV. Béla komoly tartományi hatalmat adott a trón várományosának számító Istvánnak. 1257-ben bízta rá először Erdély kormányzását, ám egy év múlva már a stájer területeket 28 irányítását jelölte ki feladatául. Miután a király később kénytelen volt lemondani Stájerországról, 1260 közepén István herceg visszakapta Erdélyt. István Erdély élére való visszakerülését követően számos esetben önállóan rendelkezett kelet-magyarországi ügyekben, annak ellenére, hogy területi hatáskörének kibővítésére csak az apjával megkötött, 1262-es pozsonyi rendelkezést követően került sor. A pataki erdőispánsághoz tartozó sátorelői vendégek szabadságait megállapító oklevélben úgy határozott a herceg, hogy a mai Sátoraljaújhely lakói hét megyében – Zemplén, Újvár, Sáros, Ung, Borsova (Bereg) Szabolcs vármegyékben, valamint hetedikként vélhetően a kiváltságlevélben meg nem nevezett pataki erdőispánság területén – vámmentességgel rendelkezzenek. Ez a felsorolás egyben egyfajta képet ad arról a területről, amit 1262-ben István saját uralma alá tartozónak vélt, s amely országrészben éppúgy feljogosítva érezte magát birtokok és kiváltságok osztogatására, miként Erdélyben. Az 1261-es városprivilégium a vár és a város sajátos viszonyát is megvilágítja. Háborús időkben a királyi várba menekült hospesek a várnagy joghatósága alá tartoztak. A királyi várnagy kiemelt szerepét jelzi, hogy város építésének felügyeletét is ő látta el: elvehette és másnak adományozhatta azokat a telkeket, melyeken az építkezés nem kezdődött el. Ha a városlakóknak kifogásuk lett volna a várnagy vagy az ispán ellen, közvetlenül a királynál vagy a hercegnél tehettek panaszt. A kiváltságlevél kibocsátásakor – amikor a város betelepítése épphogy elkezdődött, s a vár sem volt még teljesen kész – az erdőispánságnak még nem vár volt a központja: a pataki ispán és a pataki királyi várnagy a városprivilégiumban foglaltak tanúsága szerint két külön személy volt, eltérő joghatósággal. A vár még a következő esztendőben is épülőfélben volt, erről tanúskodik István herceg 1262. áprilisában keltezett oklevele, amelyben Ubul fia Mihálynak adományozta a vár északi részén lévő, akkor még épülőfélben lévő tornyát. Mihály a Balogsemjén nemzetség tagja, a Kállai család egyik őse volt. István herceg egyik bizalmi emberének számított, s ura mellett vélhetően részt vett az 1258-as stájerországi hadjáratban is.
Az adománylevél szövege szerint Mihály a tornyot – annak befejezése után – szabadon örökíthette fiaira, s örököseivel együtt a várnagy joghatóságától függetlenül használhatta. Kivételt jelentett ez alól a háborús helyzet: ilyenkor Mihály és fiai hasonlóan a várban tartózkodók összességéhez, a várnagy ítélőszéke előtt tartoztak megjelenni. További kedvezményként Mihály és fiai a torony szükségletére szállított élelemre és egyéb felszerelésre a harmincadvám alóli mentességet is megkapták. Noha a várat egy újabb tatár betöréstől tartva emelte a királyi hatalom, paradox módon egy súlyos belviszály alkalmával került sor első ostromára. IV. Béla életének utolsó évtizedét az 1260-as évek csaknem egészét 29 a fiával, Istvánnal folytatott viszály keserítette meg, s a nézeteltérés kétszer is fegyveres összecsapásba torkollt. István herceg, miután rövid stájerországi szereplését követően 1260 közepén másodszor is visszakapta Erdélyt, egyre súlyosbodó ellentétbe került apjával. 1262- ben egy részleteiben nem ismert, rövid, inkább talán erődemonstrációként jellemezhető összetűzést követően Pozsonyban egyezséget kötöttek. István ekkor felvette az ifjabb királyi címet, és a neki átengedett országrészt is kiterjesztették egészen a Duna vonaláig. Újabb két év múlva IV. Béla fegyverrel támadt fia ellen, ám kezdeti sikerei után véres harcokban – számos várostrom, négy nagyobb csata után – végül István kerekedett felül, s az 1262-es béke szerinti állapot folytatódott. A második konfliktusban kapott kiemelt szerepet a pataki erdőispánság vára. Ez a háború 1264 decemberében, IV. Béla csapatainak támadásával kezdődött. A belviszály kitörésének pontos okát nem ismerjük, de nem kizárt, hogy az ifjabb király „hatásköri túllépéseit” próbálta megtorolni az uralkodó. Az István országrészére törő, a Maros völgyében előrenyomuló királyi sereg élén a kun csapatok haladtak Kán nembéli László és fivére, Gyula vezetésével, ám Déva alatt vereséget szenvedtek István seregétől. A herceg a győzelem adta lendületet nem tudta kihasználni, hívei sorra elpártoltak tőle, s a Barcaságban lévő Feketehalom várába szorult vissza. Közben IV. Béla egy másik serege a Szepesség felől tört be az északkeleti országrészbe, s Patak vára ellen fordult, ahol az ifjabb király a háború kezdetén a családját hagyta. A vár némi ellenállást követően elesett, s István feleségét, Erzsébetet leányaival és az alig kétéves László herceggel együtt IV. Béla a Turóc megyében lévő, akkor Turulnak, később Znióvárnak nevezett erősségbe vitette. A Patakra támadó sereggel – melyet vélhetően Héder nembéli Henrik nádor vezetett – tarthatott István nővére, Anna hercegnő is, aki szerette volna visszakapni öccse által elvett környékbeli javait. Patak elfoglalása után megindult az országrész hódoltatása. Több vár – így a nógrád megyei Ágasvár és a tornai uradalom vára, Szádvár – is elesett, az abaúji Füzér vára viszont, melyet Rosd nembéli Endre fia Mihály védelmezett, kitartott István oldalán. A szorult helyzetben lévő ifjabb király hűséges híveivel – későbbi, jutalmazó adományokat tartalmazó oklevelek alapján 39 személyről tudjuk, hogy részt vett a vár védelmében – egy hónapon keresztül sikerrel tartotta Feketehalom várát. 1265. január végén aztán a Csák Péter és Máté vezette felmentő csapat a várból kitörő ostromlottakkal közösen szétverte a Kemény fia Lőrinc országbíró által vezetett sereget. Ezt követően István az ország közepe felé nyomult, s az Isaszeg mellett lezajlott, a háborút végleg eldöntő ütközetben legyőzte a Henrik nádor vezette királyi sereget. A teljes győzelmet arató István nem rohanta le apja országrészét, hanem hosszabb tárgyalást követően békét kötött vele.
István ifjabb király az 1260-as években rendszeresen megfordult Patakon, melyet oklevelei bizonyítanak. (1263. Reg Arp. RA 1800. sz, 1267 1874, 1268 1886) Első ismert itt keltezett oklevele egy 1263-ban, a jászói prépostságnak tett adománylevél. Ezen a ponton kell utalnunk arra a fontos körülményre, hogy az uralkodói oklevelek in Potok datálásai a késő Árpád-korban és kora Anjou-korban nem a pataki erdőispánság várát jelentik, hanem az erdőispánság névadó településére, Patakra utalhatnak. Így V. István, IV. László, valamint később I. Károly vonatkozó kelethelyű oklevelei kapcsán ismételten vissza kell utalnunk a Patak település magjában sejtett királyi udvarház problémájához. A magánbirtokán tartózkodó uralkodó a hegyi várhoz képest vélhetően jóval lakályosabb kúriájában szállt meg közvetlen kíséretével együtt, s onnan intézte a szükséges ügyeket. A fennmaradt forrásokból az uralkodó személyével egyedüliként kapcsolatba hozható „várbéli tartózkodás” István ifjabb király családjának 1264-es fogságba ejtése alkalmával inkább kivételes eset lehetett, amely minden bizonnyal a IV. Béla és elsőszülött fia közötti belviszály összefüggésében értelmezhető.
1281-ben – visszatérve a várral kapcsolatos eseménytörténet fonalához – IV. László és a hivataláról az év tavaszán leváltott nádora, Aba nembeli Finta – Aba Amadé testvére – között az északkeleti országrészt érintő komolyabb belháború alakult ki. 1281 nyarán a Gömör megyei Gede és az Abák fontos hatalmi központjának számító abúji Szalánc várát ostromolták IV. László seregei. Nem kizárt, hogy ezek az ostromok sikertelenek voltak, mivel az uralkodó a következő évben ismét Északkelet-Magyarországon hadakozott. IV. László 1282. júliusában és augusztusában több oklevelet is keltezett részben “in Potok” azaz Patakon, részben pedig “sub castro Patak” vagyis a Patak vára alatt. Hosszabb itteni tartózkodására az adott okot, hogy ekkor kerülhetett sor Patak várának ostromára. Magáról az ostromról egy ugyancsak 1282-ben kelt királyi adománylevél tesz konkrét utalást. A források hallgatnak arról, hogy a várat ekkor pontosan kitől kellett visszafoglalnia az uralkodónak. Nem kizárt, hogy Patakot maga Finta védte, de az sem, hogy az Abák köréhez tartozó korábbi beregi (1273) és pataki (1273-1282) ispán, akkor erdélyi vajda Tekes fia István tartotta birtokban a várat. Akárhogyan is volt, a harc a király győzelmével végződhetett. Ezt követően IV. László főként helyi birtokügyekkel foglalkozó gyűlést tartott az északkeleti országrész számára Patakon. Az újhelyi hospesek kérésére elrendelte, hogy az Újhelyhez tartozó birtokaikat, melyeket korábban elvettek tőlük, adják vissza nekik. Ez a négy birtok a város határától északra lévő, 1400 táján már pusztásodott Táj, a ma is önálló településként élő Borsi, a középkorban elpusztult, Borsitól délre lévő Kovácsi, valamint a mai Kistoronyával azonosítható Obozligete voltak. Ez a forrás azt bizonyítja, hogy vár teljes felépültét követően 31 a pataki erdőispánság belső szerkezete átalakult. Az ispánság északi részén egy kisebb területi egység jött létre, mely Újhelyen kívül még négy, a településhez csatolt birtokból állt. A szerkezeti átalakulással párhuzamosan, valamikor 13. század utolsó harmadában az erdőispánság igazgatási központja is áttevődött a Patak település magjától mintegy 10 km-re felépült várba. Az 1297-ben egy birtokbeiktatási ügyben eljáró Szentemágocs nembeli Frigyes titulusai szerint a pataki ispáni cím mellett egyben a király pataki várnagyának szerepkörét is betöltötte, ami azt bizonyítja, hogy a két tisztség ekkorra már összekapcsolódott. Az uradalom ezt követően a középkor folyamán végig őrizte kétközpontú, északi és déli részre tagolódó jellegét, az igazgatási központnak azonban mindvégig a vár számított.
Az 1285. évi, ún. második tatárjárás betörései több északkeleti megyét is érintettek. A Halics-Volhíniai Évkönyv tanúsága szerint két, egymástól függetlenül mozgó tatár sereg tört az országra: Nogaj serege Erdélyből, míg Telebuga serege pedig Sáros, vagy a még éppen Haliccsal határos Zemplén irányából hatolt az ország közepe felé. A várról és Újhely településről a második tatárjárással összefüggésben nincsen forrásunk, de egy későbbi oklevél említéséből ismeretes, hogy a mongol sereg komoly pusztítást végzett Patak településen. A tatárok felégették a domonkosok ottani kolostorát, s elhurcolták a település plébánosát is.
IV. László meggyilkolását követően, az uralkodó feltétlen hívének számító Baksa nembeli Simon fia György – aki apjával és fivéreivel már V. Istvánt is követte Feketehalom várába, majd később IV. László mellett a kunok ellen sikerrel megvívott Hód-tavi csatában is részt vett – mint annak várnagya vette birtokba Patak várát, majd adta át 1291-ben III. András királynak. Az utolsó Árpád-házi uralkodó ugyanebben az évben IV. Lászlóhoz hasonlóan szintén megerősítette az újhelyi hospesek V. Isvántól kapott 1261-es kiváltságait. Az 1290-es évek végén a már említett Szentemágocs nembeli Frigyes, majd az ugyanebbe a nemzetségbe tartozó Barnas fia Belus viselte a király pataki várnagyának tisztségét, s irányíthatta egyben a teljes erdőispánságot is. A vár castellanusa egy 1300 áprilisában kelt oklevél szerint ismételten a Baksa nemzetséghez tartozó Simon fia György volt, aki ekkor a szabolcsi ispáni címet is viselte.
A vár története az Anjou-korban
1301. januárjában, III. András halálával a már korábban tartományuraságokra töredezett országra nehéz időszak köszöntött. Az Árpád-ház kihalta utáni zűrzavaros években Patak vára továbbra is a Zemplénben, Abaújban, s Északkelet-Magyarország több, ezekkel szomszédos megyéjében is kiterjedt birtokokkal rendelkező, tehetős középbirtokos családnak számító Baksák kezén maradt. Az interregnum időszakában a Baksák – így az említett Simon fia György után annak László nevű unokaöccse – nemcsak várnagyai, hanem vélhetően tényleges birtokosai is voltak a várnak.
Az Árpádok trónjáért küzdő Anjou Károly Róbert 1304-1306 táján nem messze Patak várától, az Aba nemzetség területén tartózkodott, ahol egyfajta politikai menedéket biztosított számára a több megyére kiterjedő tartományokkal bíró Aba Amadé. Feltételezhető, hogy a nagyhatalmú tartományúr már III. András halálától kezdve Károly Róbert – akkor még meglehetősen kevés számú – hívei között lehetett, s szerepet vállalt a korona Kán Lászlótól való visszaszerzésében is. Az interregnum időszakát I. Károly harmadik, s egyben végleges koronázása zárta le 1310. augusztusában. Az immáron legitim, új király uralkodásának 1310 és 1323 közötti időszaka az ország újraegyesítésének és a királyi hatalom visszaállításának jegyében, az oligarchák elleni szakadatlan küzdelemmel telt. Ennek a küzdelemnek fontos színtere volt Északkelet-Magyarország, s ezen belül a pataki ispánság. 1311. szeptemberében a kassai szászok meggyilkolták a városukban tartózkodó Aba Amadét. A tartományúr és Kassa városa közötti feszültség oka – s ezáltal a gyilkosság indítéka is – vélhetően az lehetett, hogy Amadé és családja a várost örök birtokul igyekezett kieszközölni a királytól. Aba Amádé halálát követően I. Károly józan politikai megfontolásból az Amadé-fiakkal szembehelyezkedve Kassa városa mellé állt, s a város és az Abák között megkötött egyezség legalábbis formálisan az Amadé fiak északkelet-magyarországi kiskirályságának végét jelentette. A béke és a megegyezés azonban csak átmeneti volt. Ezen a ponton érdemes röviden kitérnünk a Patak várát birtokló Baksák és az Abák viszonyára. A már említett pataki várnagy, Simon fia György még Aba Amádé érdekkörébe tartozott, ám unokaöccsei, László és Dancs már többször is összeütközésbe keveredtek az abaúji oligarchával. Nem meglepő tehát, hogy a Kassa városával kötött megegyezésben foglaltakat felrúgó, s az 1312. év elején I. Károly ellen már nyíltan fellépő négy Amadéfi: János, Miklós, Dávid és László, miután Zemplénbe törve felégette a királyhoz hű Petenye fia Péter gálszécsi birtokát, a Baksákkal is összetűzésbe keveredett. Noha az eseményeket csak későbbi oklevelekből tudjuk rekonstruálni, annyi bizonyosnak tűnik, hogy az Amadé-fiak 1312 kora tavaszán elfoglalták 33 és kifosztották Patak városát. A zsákmánnyal elvonuló seregüket Petenye fia Péter, valamint Baksa nembeli László és Dancs üldözőbe vették és szétverték. I. Károlynak és híveinek, valamint az Amadé-fiaknak és szövetségeseinek a döntő összecsapására 1312. június 15-én került sor a Kassa közelében lévő Rozgonynál. Az ütközet az uralkodó és az ekkor megszülető új arisztokrácia első sarjait jelentő hívei győzelmével végződött. A rozgonyi csatát követően I. Károly a végig hűségén maradt Patakra húzódott vissza, s közel egy hónapon keresztül udvarával ott tartózkodva adományleveleket is kiállított a csatában helyt állt pártfogóinak – így a szászok ispánjának, Görgei Istvánnak, a Nagymihályiaknak, valamint a Lipócziaknak. 1312. június 29. és július 20. között összesen 8 ismert oklevelet állított ki, melyek közül 7 datálási helyeként in Potok, míg egy esetben in villa de Potok szerepel. Ezek az oklevelek tehát éppúgy nem Patak hegyi várában kerültek kiállításra, mint IV. László fentebb idézett oklevélcsoportja.
A rozgonyi csata nem biztosította véglegesen I. Károly uralmát ÉszakkeletMagyarországon. 1315-ben Kopasz nádor és Ákos István nádor fiai Csák Mátéval szövetségre lépve fellázadtak az uralkodó ellen, s rátámadtak Patak városára. Hasonlóan a három évvel korábbi eseményekhez, itt sincs adatunk arról, hogy a várnak az ostromára is sor került volna. Feltételezhető, hogy a király és hívei elleni megtorló akciók csak a védtelen Patak városát érintették, miként az is valószínű – bár konkrét forrásunk erre vonatkozósan sincsen – hogy a zsákmánnyal hazavonuló Amadéfik elleni rajtaütést a várból szervezték. 1316-ban aztán – a néhány évvel korábban még az Amadé-fiak ellen hadakozó – Petenye fia Péter zempléni ispán is a király ellen fordult, ám az ezzel kapcsolatos eseményeket pontosabban nem ismerjük. A források alapján úgy tűnik, hogy az I. Károly oldalán mindvégig hűségesen kitartó Baksák ekkoriban már királyi adományként bírhatták a várat és a hozzá tartozó birtokokat, azaz magát a pataki ispánság egészét. 1314-ben a család Tamás fia (Sztritei) László viselte a várnagyi címet. 1318-ban a család pereskedett is az uradalom kapcsán, Tamás fia László és Dancs átadták újhelyi részüket Simon fia Tamásnak. 1319-ben aztán I. Károly visszavette a Baksáktól a teljes uradalmat, amiért a lázadó Petenye fia Péter Zempléni birtokait: a gálszécsi uradalmat és néhány évvel azelőtt felépített Borostyán várát adta nekik kárpótlásul. 1319 és 1323 között Zólyomi Doncs tűnik fel, mint pataki és zólyomi ispán. Egy 1327. június 4-én keltezett oklevél említése szerint Babonics János, a királyné tárnokmestere viselte a várnagyi tisztséget. A Babonicsok I. Károly kedvelt híveinek számítottak, János korábban – bátyja, István 1316-os halálát követően – szlavón báni méltóságot is viselt. Nem kizárt, hogy I. Károly feleségétől, Erzsébettől, vagy az ő közvetítésével kaphatta meg az uradalmat, s mint a 34 vár birtokainak és jövedelmeinek haszonélvezője 1334-ben „Újhely várából” keltezte végrendeletét. Ez a legkorábbi ismert ilyen formájú elnevezése a várnak. A névváltoztatás mögött az állhat, hogy a pataki erdőispánság, mint szervezeti egység bomlásnak indult. Az ispánság 1323-ig szerepel a forrásokban, a pataki ispán utolsó említése 1329-ből ismert. Az erdőispánság a 14. század középső harmadában beolvadt Zemplén és Abaúj vármegye területébe. A 14. század középső harmadától az erdőispánsághoz tartozó területek közigazgatási szempontból Abaúj és Zemplén megyébe tagozódtak be, a pataki uradalom igazgatási központja pedig a várba tevődött át. A pataki ispánságnak, mint archaikus szerkezetnek a megszűnése után az Újhely felett magasodó Patak-vár fogalom a 14. század második felétől lassan anakronizmussá kezdett válni, noha hozzávetőlegesen még egy évszázadig élt az okleveles gyakorlatban a régi megnevezés. A várat egy 1367. évi oklevél „castrum Patakwar”-nak, míg két 1386. évi oklevél „castrum Patak”-nak, nevezi, s eladományozását megerősítő, 1392-es oklevélben is pataki királyi várként említik. A 15. század elején ez a megnevezés már csak kivételesen fordult elő, s innentől kezdve a források már újhelyi várról, s újhelyi várnagyokról szólnak, míg a 15. század végén megjelenő castrum Patak megnevezések már a Sárospatakon állt erődítésre vonatkoznak. Babonics János halálát követően az uradalom visszaháramlott a koronára.
1358 és 1367 között a Hermány nembeli Lackfi Miklós és Pál – akik zempléni, ungi és beregi ispánok is voltak – viselték az ekkor már felváltva patakinak és újhelyinek mondott vár várnagyi tisztségét. Az Anjouk pataki királyi (vagy királynéi) várnagyai – akik jelentős birtokokkal rendelkező nemesemberek voltak – különböző hivatali szolgálataik tiszteletdíjaként (pro honore) kaphatták a várat, a király nevében kötelesek voltak azt megvédeni, jövedelmeit behajtani és növelni. A királyi uradalomban igazgatási és gazdasági tevékenységet láttak el, bizonyos bíráskodási joghatósággal is rendelkeztek, ugyanakkor a várhoz tartozó birtokok és jövedelmek haszonélvezői is voltak. Mivel a várnagyok általában más hivatali pozíciókban is feltűnnek, személyükben nem lehetettek minden esetben a vár parancsnokai valamint az ahhoz tartozó uradalom vezetői, ezért gyakorta helyettes várnagyot (vicecastellanust) állítottak maguk helyére.
A vár története a Perényiek birtokában
Az alig tizenkilenc éves korában királlyá választott Luxemburgi Zsigmond uralkodásának kezdeti időszakában megváltozott az Anjoukra jellemző honorbirtok struktúra, s a korábban királyi tulajdonban lévő várak közül számos eladományozásra került. A királyi várak számának csökkenése 1387 és 1396-között 50%-os arányt mutatott. Perényi Miklós Zsigmond király kedvelt hívének számított, akit komolyabb vagyonnal nem rendelkező köznemesből emelt a mágnások sorába. A Perényi család ősei az Abaúj vármegyei Perény település lakói közül emelkedtek a köznemesség sorába. A Perényi család ekkor a köznemesség felső rétegébe tartozott. 1387 nyarán megkapta a pohárnokmesterséget, s a zempléni Terebes várát is, ami ezt követően a család legfontosabb központjává vált. Miklós apja, Péter halálát követően, 1388-ban diósgyőri várnagy lett. Ezt követően a Délvidékre került, ahol a törökszerb betörések megelőzésére 1390 júliusában vívott branicsevói ütközetben Sárói László temesi ispánnal közösen győzelmet aratott a török és szerb sereg fölött. Még ebben az évben a fontos udvari méltóságnak számító pohárnokmesterséget felcserélve a szörényi bánság élére került, ahol a határvédelem szervezését irányította. Érdemei jutalmául már ekkor a pataki uradalmat kérte volna magának urától. Zsigmond 1390 szeptemberében ki is állította számára az adománylevelet, melyben Patak és Újhely városát a közelében álló várral együtt Miklósnak adományozta, ám a tényleges birtokba iktatás nem történt meg. Az uradalom Zsigmond felesége és társuralkodója, Mária királynő kezén maradt, aki 1390. októberében az „Újhely vára várunkhoz” tartozó birtokból tett adományt a Szent Egyed tiszteletére alapított újhelyi pálos kolostornak. Perényi ekkor a Temesközben lévő, Krassó megyei Érsomlyó várát kapta meg Zsigmondtól, s itt 1391 őszén újabb győzelmet aratott a török-szerb sereg fölött. Délvidéki birtokát aztán 1392-ben sikerült elcserélnie a pataki uradalomra. Perényi ekkor már nem viselte a szörényi báni tisztséget, Érsomlyót az uralkodó pedig az oszmánok elleni határvédelem ellátásával felruházott temesi ispánsághoz rendelte. Bár Érsomlyó értékesebb birtok volt Pataknál, feltételezhető, hogy a csereügylet Perényi számára is ideális volt. Nem szándékozott a Délvidéken maradni, s így közelebb került a család már meglévő birtoktesteihez. Októberben az egri káptalan beiktatta őt a két hegyaljai mezőváros, Patak és Újhely, valamint a közelükben lévő vár és tartozékai, ekkor Ardó, Borsi és Kistoronya birtokába. Ezzel az adománnyal – melyhez mintegy ráadásként az Abaúj megyei Szina is hozzátartozott – a Perényiek terebesi, vagy nádori ágán belül egy önálló ág alakult ki, melynek tagjai magukat Patakinak nevezték. Miklósnak nem adatott meg, hogy túl sokáig élvezhesse újonnan szerzett jószágait, mivel 1396-ban életét vesztette a törökkel vívott 36 nikápolyi ütközetben. Birtokai három fiára, Miklósra (1423-tól 1428-ig zempléni ispán) Lászlóra és Jakabra szálltak. 1401-ben Zsigmond a három örökös számára megerősítette az apjuknak kiállított adománylevelet, megemlítve ebben a két várost, valamint a közelükben álló várat. A „Pataki” Perényiek vélhetően csak szükség esetén tartózkodhattak várukban, hiszen Patak városában kúriája volt a családnak. Erről az udvarházról ifjabb Perényi Miklós felesége Hedvig által 1427-ben keltezett levélből értesülünk.
A Perényiek közel 40 éves birtoklása idejéről összesen három újhelyi várnagyukat ismerjük. 1411-ben Dénes fia Jánost említik mint Perényi Miklós özvegyének és fiainak várnagyát, 1423-ból Buzlay Balázst, 1430-ból pedig Lónyay Lászlót – mint a már elhunyt ifjabb Perényi Miklós újhelyi várnagyát – ismerjük. Ifjabb Perényi Miklós halálával a családnak ez az ága kihalt, s birtokaik visszaháramlottak az uralkodóra.
Luxemburgi Zsigmond 1429 márciusában Sárospatak oppidumot szabad királyi város rangjára emelte. Az oklevél utal Perényi Miklós és fivére, László újhelyi várnagyainak Patak város lakosai ellen korábban elkövetett hatalmaskodásaira, melyekről a település plébánosa és név szerint felsorolt polgárai tettek panaszt az uralkodónál. Az újhelyi várnagyok önkényeskedését és a patakiak feletti bíráskodását az uralkodó a város szabad királyi rangra emelésével megszüntette, a települést különféle kiváltságokkal ruházta fel, az újhelyi várnagyoknak meghagyva, hogy a pataki polgárokat eme kiváltságok birtokában ne háborgassák, hanem inkább védjék meg. Sárospatak lakosainak a Szentgyörgy napi adót a korábbi gyakorlatnak megfelelően ezt követően is az újhelyi királyi várnagy személye előtt kellett leróniuk, akinek a joghatósága így nem szűnt meg teljesen.
A Pálócziak vára
Szinte napra pontosan négy hónappal azt követően, hogy Luxemburgi Zsigmond Sárospatak városát szabad királyi rangra emelte, az uralkodó felülírva korábbi döntését, Újhely várát Újhely mezővárosával és tartozékaival, valamint Nagypatak várost tartozékaival Pálóczi Péter fiainak, Györgynek, Máténak és Imrének adományozta. Míg Zsigmond uralkodásának első éveit az ország struktúráját gyökeresen átalakító birtokadományozások jellemezték addig, a kormányzati rendszer 1403 utáni végleges megszilárdulását követően már sokkal inkább a birtokszerzés szándéka mozgatta az uralkodói belpolitikát. Kivételt tett ugyanakkor néhány olyan dinasztiával, akik a legfontosabb királyi méltóságok viselőiként hatalmának legfőbb bázisát jelentették. Ebbe a körbe sorolandó a Pálóczi család, mely a 37 középkori Magyar Királyság egyik legelőkelőbb, a 15. században a legmagasabb állami méltóságokra emelkedett, kiterjedt birtokokkal rendelkező famíliája volt.
Zempléni birtoklásuk kapcsán fennmaradt gazdag okleveles anyagban az újhelyi várra, a család (sáros)pataki udvarházaira, sőt a 15. század utolsó évtizedeiből a sárospataki várra vonatkozóan is több utalás ismert, amelyeket az eddigi irodalom sokszor egymásnak ellentmondóan értelmezett. A Pálócziak pataki és újhelyi birtoklásával összefüggő források kritikai értelmezését csak akkor kísérelhetjük meg, ha egy kis kitérőt téve – koncentrálva a vártörténet szempontjából jentősséggel bíró családtagokra – röviden érintjük a család genealógiáját a mondott időszakban, s megismerkedünk közelebbről magukkal a családtagokkal is. A Pálócziak Abaúj megyei köznemesi famíliából származtak, a családnak nevet adó, Ung megyei Pálóc települést királyi adomány gyanánt kapták meg I. Károlytól 1327-ben. A megyeinél jelentősebb szerepet a 14. században egyik családtag sem töltött be, s noha már ekkor öt megyében voltak elszórva jószágaik, ezekből uradalmakat szervezni még nem tudtak. A legtöbbre ebben az évszázadban Pálóczi Domokos – az 1429-ben újhelyi és pataki birtokba iktatott Pálóczi testvérek nagybátyja – vitte, aki leleszi premontrei prépost lett. Az ő közbenjárására került Máté 1400-ban a királyi udvarba udvari ifjúként, míg György a szepesi káptalanba kanonokként. Domokos 1403 januárjában bekövetkezett halála után Máté és öccse, Imre rögvest fegyveresekkel törtek rá a prépostságra, s magukhoz vették nagybátyjuk 800 forintnyi hagyatékát, majd másnap a sekrestyét is kifosztották, ahonnan az ott letét gyanánt őrzött 8000 aranyforintot is elvitték. Máté, mint királyi familiáris, összefüggésben diósgyőri várnagyságával, több megye ispáni tisztségét is viselte. 1419-től titkos kancellár, 1425-től kezdődően egy évtizedig országbíró volt, majd 1435-36-ban a nádori méltóságot is betöltötte. Imre közösen végezte a tikos kancellári munkát bátyjával, s párhuzamosan látták el a kiemelt jelentőségű diósgyőri várnagysággal járó teendőket is, végül pályafutását beregi ispánként fejezte be. Máté és Imre hathatós módon segítették a legfiatalabb testvért, Györgyöt az egyházi pályán történő felemelkedésben, aki a szepesi kanonoki székből 1419-ben került az erdélyi püspökség élére, majd 1423-tól haláláig viselte az esztergomi érseki címet. Ők hárman kerültek tehát Zsigmond adományából az értékes zempléni uradalom tulajdonjogába, melynek hátterében az uralkodó racionális politikai megfontolása állt. Lazarovics György szerb despota 1426-ban egy egyezség értelmében átadta Zsigmondnak a déli végvárak legfontosabbikát, Nándorfehérvárt, – amit aztán 1427-ben mégis fegyverrel kellett bevenni a lázadó szerb várnagyok ellenállása miatt – ezért őt és unokaöccsét, Brankovics Györgyöt jelentős északkelet-magyarországi birtokokkal látta el az uralkodó. Ez minden bizonnyal sértette az akkor már országbíró Pálóczi Máté és az 38 esztergomi érsek Pálóczi György érdekeit, így okkal feltételezhetünk összefüggést Brankovics 1428-tól megkezdődő birtokszerzései és a Pálócziak pataki és újhelyi birtokjogba történő 1429-es beiktatása között. A Pálócziak érdekterületén más jelentősebb kárpótlásra, vagy jutalmazásra nem nyílt volna lehetősége Zsigmondnak, akinek így vélhetően kapóra jött, hogy Perényi Miklós 1428-ban bekövetkezett halálával a koronára háramlott vissza a birtok, s az ország érdekeit szem előtt tartva könnyű szívvel léphetett túl a Sárospataknak szabad királyi város címet biztosító adományán is. Így kerülhetett sor a Zsigmond kedvelt híveinek számító bárói család birtokszerzésére, mely formálisan egy csere keretében valósult meg: a Pálócziak a Pozsony megyei Sempte és a Sáros megyei Szakalya várát adták érte az uralkodónak. Az adománylevélben – melyet a Pálócziak kérésére Zsigmond 1434-ben változatlan szöveggel megerősített – Újhely várának tartozékaként Újhely mezőváros, Borsi és Toronya falvak, továbbá Táj és Kovácsi szerepelnek, ám ez utóbbiak már csak mint predium, azaz önálló határokkal rendelkező földterület kerültek az adományba, ami azt bizonyítja, hogy a területükön állott falvak addigra már elpusztásodtak.
1436-ban Perényi Imre egykori titkos kancellár fiai, a füzéri várat és tartozékait bíró János és István hamisított adománylevéllel kísérletet tettek Újhely várának, valamint Újhely és Patak városának megszerzésére. Az eset kapcsán a Pálócziak panaszt tettek Zsigmondnál, aki az oklevelet hamisnak és érvénytelennek nyilvánította. A zempléni birtok körüli igazi bonyodalmak azonban nem ekkor, hanem sokkal inkább a család következő generációjában feltűnő unokatestvérek alatt jelentkeztek, akik az atyai örökséggel járó közös birtoklást finoman szólva sem szerették. Imre fia László, másfelől a Máté fia Simon, Péter és János között súlyos viszály keletkezett, amit a felek 1441-ben (Détshy szerint 1440-ben, ellenőrizni) döntőbíróság elé is vittek. A három fivér arról tett panaszt, hogy László kizárva várnagyaikat Újhely várából elfoglalta azt és eltulajdonította a benne lévő ingóságokat és okleveleket. A várból küldte embereit a testvérek Helmecen lévő udvarházának kifosztására, valamint Munkács várába, hogy megakadályozza Péter ottani birtokba történő beiktatását. A László által elkövetett hatalmaskodásoknak ezzel még korántsem volt vége. Az ellene felhozott további panaszok szerint újhelyi várnagyainak irányítása mellett kifosztotta unokatestvérei pataki és újhelyi jobbágyait, azok pataki udvarházának udvarbíráját megverette, s Újhely várába hurcoltatta, ahonnan csak kezesek ellenében volt hajlandó szabadon bocsátani, s ugyanígy fogva tartotta a fivérek korábbi újhelyi várnagyát, Mateóci Györgyöt is.
A Pálóczi unokatestvérek képesek voltak arra, hogy közös birtokaik ügyét békésebb módon is intézzék. Egy 1444 karácsonyán keltezett zálogosító elismervényben az szerepel, hogy János – akkor már ungi ispán – az újhelyi várhoz tartozó Toronya és Borsi birtokban lévő, korábban egy aranyozott kupáért és egy ezüst serlegért elzálogosított részét visszaadta Lászlónak, mivel az unokatestvér is visszaszolgáltatta a nála lévő értékes tárgyakat. Szintén kettejük között született egy 1446-ban keltezett bizonyságlevél, mely szerint Simon Patak és Újhely oppidumban lévő birtokrészeit 1400 forintért zálogba adta Lászlónak. Ezt utóbb szerette volna visszakapni, s ezekért cserében dédesi birtokrészét örökjogon hajlandó volt átengedni unokatestvérének, aki ezt bizonyos feltételek mellett el is fogadta. 1450-ben egy hasonló tárgyú egyezség született közöttük, melyben unokatestvérének 700 forintért elzálogosított, az újhelyi várhoz tartozó Toronyában lévő birtokrészeit és Pálóc birtokhoz tartozó malmot kívánta visszaszerezni László. Mindezekért cserébe örökre átengedte Dédes várának falakon belüli saját részét Simonnak. Ezek az adatok újfent az unokatestvérek közös birtoklását igazolják, ami az egyes jószágokon található várak esetében is fennállt. Máté fia Péter halálát követően annak Ajnácskői várban lévő tulajdonjoga részben Lászlóra háramlott, aki ezt örök 40 birtoklásra visszaadta Simonnak és Jánosnak, cserében visszakapva az újhelyi borkilenced korábban elzálogosított részét.
Az 1440-es évek elején a Pálócziak nemcsak egymással viszálykodtak. A Zsigmond halála után trónra lépő Habsburg Albert rövid uralkodását (1437-1439) követően polgárháborús időszak következett az országban. Ulászló és V. László pártja szembeszállt egymással, s egyes főurak között is magánháborúk zajlottak. A hamisított adománylevél kapcsán már említett Perényi János és Pálóczi Simon királyi főlovászmester is súlyos összetűzésbe keveredtek. A konfliktus részletes leírása a háborúskodásukat lezáró 1444-ben keltezett békeegyezményben szerepel. Eszerint Pálóczi Simon elfogta és hosszabb ideig fogva tartotta Perényi Jánost, akinek érdekében Simon unokatestvére, László járt el. Perényi János végül kiszabadult, ám maga helyett túszul kellett adnia gyermekeit. Pálóczi László Dédes, valamint Ajnácskő várában, továbbá Sajószentpéter, Pétervására, és Kövesd mezővárosokban és a hozzájuk tartozó falvakban bírt birtokrészeit is átengedte unokatestvérének Perényi János kiszabadulása érdekében. A fogságból kiszabadult Perényi bosszút forralt, s pusztítani kezdte Pálóczi Simon birtokait, köztük Patak városát, s ott elfoglalva tartott egy erődítménnyé átalakított kolostort. A békéltető országgyűlés előtt megjelent ellenfelek végül megegyeztek egymással. Pálóczi Simon szabadon bocsátotta a nála lévő túszokat, visszaadta Perényi Jánosnak Csorbakő várát, unokatestvérének, Lászlónak pedig a Perényi kiszabadítása érdekében felajánlott birtokrészeit. Cserébe Perényi János visszaadta Pálóczi Simonnak a Patak városában emelt erődítményt a benne lévő hadifelszerelésekkel együtt. Az előzmények ismeretében egyáltalán nem meglepő, hogy ebben a konfliktusban Pálóczi László unokatestvére ellenében Perényi János érdekeit képviselte, aki ekkor Füzért és tartozékait is átengedte számára egy rövid időre. Figyelemreméltó az eset kapcsán feltűnő „kolostorból kialakított erődítmény” mely a legkorábbi említése Patak városában álló, bármiféle erősségnek. Egyértelműen nem dönthető el, hogy ez az adat a város északi végén álló ferences, vagy a déli végére feltételezett, de pontosabban nem lokalizálható domonkos kolostorra vonatkozik-e.
1453-ban a trónra lépő gyermek V. László királyi új adomány címén erősítette meg a Pálócziakat – Lászlót, valamint Máté fiait, ekkor már csak Simont és Jánost – a pataki uradalom birtokában. Újhely várának tartozékai között új elemként Bányácska (Szépbánya) is szerepel, amit a Pálócziak vásároltak meg néhány évvel korábban Knol László kassai polgár örököseitől 953 aranyforintért. Az adománylevél szerint a közös birtoklás továbbra is fennállt, a felsorolt birtokok fele részben Lászlónak, fele részben pedig Simonnak és Jánosnak jutottak. Az adomány megerősítésével az unokatestvérek közötti viszálykodás azonban korántsem 41 szűnt meg. Egy 1454. évi oklevél arról tesz említést, hogy Simon helmeci udvarbírája betört Patak városába, ahol László egyik jobbágyát elfogta és megverette.
Az újhelyi várnagyok környékbeliek kárára elkövetett zaklatásai és hatalmaskodásai sem maradtak el ezekben az években. 1449 júliusában Hunyadi János megidéztette Csicseri Zsigmondot, Pálóczi László újhelyi várnagyát. Ennek az volt az előzménye, hogy a várnagy egy Komjáthy Albert nevű nemesember utazót a várból kiküldött embereivel elfogatott, szidalmazott, majd az erdőben „ló módjára megzablázta” és kifosztotta. A főurak egymással folytatott viszálykodásait a 15. század közepén a huszita bratrik ismétlődő betörései tetézték Északkelet-Magyarországon. 1458-ban a térségből Sáros várába visszahúzódó husziták hadait Rozgonyi Sebestyén a Sárospatak melletti botkői ütközetben szétverte. A huszita betörésekkel kapcsolatosan a várról nincsen fennmaradt említés.
Okleveleinek keltezési helyei arról tanúskodnak, hogy Pálóczi László előszeretettel időzött Patakon 1450 és 1470 között. Sárospatak északnyugati, Héce nevű városrészén, a városmagtól nagyjából 1 kilométerre építette fel kúriáját, melynek részletes helyrajzi meghatározást is tartalmazó első említése 1461-ből ismert. Ugyanerről az udvarházról van szó Mátyás 1465-ös oklevelében, melyben engedélyt adott Lászlónak, hogy kúriáját „vár módjára, bástyákkal, várfalakkal, árkokkal és más szükséges építményekkel” megerősítse. Ekkor az unokatestvérek, Simon és János már nem éltek, így László vélhetően különösebb ellenállás nélkül folytathatta erődítési munkálatait. A város Széldombnak nevezett területén található maradványainak részleges régészeti feltárására is sor került. Amíg az udvarház „vár módjára” történő kiépítésére nem került sor, indokolt esetben László is az újhelyi várban kereshetett menedéket. Egy 1459. januárjában írt levelében arról értesülünk, hogy „bizonyos dolgai miatt” nyolc napig, vagy tovább is tervezett időzni Újhely várában, ahová feltételezhetően a Mátyás elleni összeesküvés híre miatt vonult vissza.
Az unokatestvérek viszálykodásáról tanúskodó fentebb idézett 1441-es oklevélben szerepel egy utalás Máté fiainak: Péternek, Simonnak és Jánosnak Patakon lévő kúriájára. Ennek pontosabb lokalizálása koránt sem egyértelmű, ám mivel a Pálóczi unokatestvérek közötti viszálykodást több forrásunk is tanúsítja, joggal feltételezhető, hogy ez az épület László hécei udvarházával átellenben a város déli részén, az eredeti városmag közelében állhatott. Elképzelhető, hogy az uradalmi központ itt évszázadok óta megőrizte topográfiai kontinuitását, s a Pálócziak udvarháza esetleg azonos lehetett a Perényiek 1427-ből említett kúriájával, sőt – bár ez már többszörös hipotézisnek számít – topográfiai értelemben akár egészen a korai királyi udvarház kérdéséhez is visszautalhatunk. Az mindenestre kétségtelen, hogy 1529-ben Sárospatakon említenek egy olyan, a Bodrog folyó partján álló pallaciumot, 42 ahová a Tokajból Patakra felhajózó János-párti naszádosokról érkező hírek miatt éppen az újhelyi várnagy helyeztetett darabontokat és huszárokat. Egy későbbi tanúkihallgatási jegyzőkönyvben pedig a Bodrog hídja közelében lévő „alsó várról” esik szó, ahol Pálóczi Antal húga, Katalin lakott a mohácsi csatát követően.
Ezek az említések egészen biztosan nem a Hécén állott erősségre vonatkoznak, s ugyanígy nem hozhatók összefüggésbe a később felépített kora újkori sárospataki várral sem. Nem zárható ki viszont az, hogy a forrásokban említett épület – feltéve persze, hogy legalábbis helyrajzi értelemben ugyanarról az épületről van szó – állhatott azon a telekkomplexumon, amit az 1567. évi sárospataki urbárium földesúri ház és telek megjelöléssel említ, s amit később Báthory Zsófia a jezsuitáknak adományozott. A mai római katolikus plébánia telkének jövőbeni régészeti kutatása mindenesetre sokat segítene a probléma további tisztázásában. A rövid – de a téma szempontjából talán nem öncélú – kitérő után térjünk vissza a Pálóczi család és az újhelyi vár történetéhez.
László 1470-ben bekövetkezett gyermektelen halálával a Pálócziak jószágai János fiának, Imrének és Simon fiának, Istvánnak a tulajdonába jutottak. Mátyás 1471-ben keltezett oklevele már Pálóczi Imre és István közös birtokának nevezte Patak városát. A Pálóczi unokatestvérek szembenállása az ő generációjukban is megismétlődött. A sárospataki castellumot Pálóczi István kaphatta, ezt látszik alátámasztani egy 1482-es oklevél, melyben Istvánnal összefüggésben feltűnik a „castrum Sarospathak” megjelölés. A 15. század utolsó évtizedeinek forrásaiban szereplő, „castellanus castri Pathak” megjelöléssel illetett várnagyok vélhetően ezzel, a Sárospatak Héce nevű városrészén állott várral hozhatók összefüggésbe. Így az 1493-ban említett Kónya Péter, az 1494-ből ismert Bégány Benedek és Buttkai Mihály, valamint az 1495-ből ismert Újfalusi János Sárospatakon teljesíthettek szolgálatot.
Imre halálát követően – a középkori örökösödési jognak ellentmondóan – özvegye, Rozgonyi Dorottya és Anna nevű lánya, Csáktornyai Ernuszt János királyi lovászmester felesége kapták Újhely várát és tartozékainak felét. Rozgonyi Dorottya 1486-ban, mint az „Újhely nevezetű vár” birtokosa tűnik fel egy oklevélben. Pálóczi István és Dorottya asszony között 1489-ben egy megállapodás született, melyben a birtokok kapcsán korábban egymás ellen indított pereket megszüntették. Az időközben elhunyt István idősebb fia, Antal pár évvel később azonban azzal a panasszal fordult II. Ulászlóhoz, hogy Dorottya és lánya, Anna valamennyi Pálóczi birtok okleveleit maguknál tartják, s megtagadták azok átadását. 1490 és 1493 között Csáktornyai Ernuszt (Hampo) János – aki az ugyanilyen nevű, kikeresztelkedett bécsi zsidó kereskedő, egyben Mátyás pénzügyi reformjait kidolgozó királyi kincstartó unokája volt – tűnik fel, mint Dorottya asszony újhelyi várnagya. Ernuszt 1490-ben elfogta és 43 Újhelyi várába bezárva tartotta Kállói János familiárisát, Nagyfalvi Dénest, míg ura a lengyeleknél volt. Három évvel később embereivel ugyancsak Kállói János sérelmére követett el különféle hatalmaskodásokat. 1497-ben ismételten egy kisebb hatalmaskodási ügyről értesülünk a vár kapcsán. Ekkor Földessy Balázs újhelyi várnagynak azért kellett felelnie Zemplén vármegye előtt, mert familiárisaival rajtaütött Buttkai Mihály – azelőtt pataki, akkor már regéci várnagy – disznókondáján az újhelyi éves vásár idején, s 40 disznót – köztük 27 nagyobbat – elhajtott tőle. A következő évben Abaffy Bernaldus szerepel, mint újhelyi várnagy.
A család birtokok körüli civakodása vélhetően tovább tartott, 1499-ben a leleszi konvent mindenesetre bevezette Dorottyát, Annát és Ernuszt Jánost az újhelyi vár teljes, továbbá Újhely és Patak mezővárosok felének birtokába. Pálóczi Antal és Mihály, másfelől Imre özvegye, Dorottya, valamint az időközben elhunyt Anna lányának férje, Ernuszt János közötti végérvényes „békés egyezségre” végül 1500 márciusában került sor. A megállapodás értelmében Dorottya élete végéig megtarthatta a Patak városában lévő „régi kúriát”, a saját maga által építtetett „új kő kúriát”, mely a ferences kolostorral szemben állt, s ugyanígy kezén maradt Patak település, valamint Kispatak és Ardó birtokok fele része. Antal és Mihály megkapták Újhely vára teljes birtokát, valamint Újhely mezőváros és Borsi birtokának fele részét. Az Imre örökségét képező Toronya és Bányácska részbirtokok Ernuszt János kezén maradtak zálogban. A vár az egyezség megkötésekor Ernuszt János birtokában volt, akit köteleztek annak átadására. A megegyezés szövegében figyelemreméltó említés az, hogy a vár ekkor kisebb és nagyobb ágyúkkal volt felszerelve.
Perényi Péter birtoklása és a vár pusztulása
A Pálóczi Antal végrendeletében foglaltak nem váltak valóra. Húgát, Katalint nem fiúsították, ezért nem lehetett a birtokok örököse, csupán leánynegyed illette meg. Ezt is csak jóval később, 1536-ban kapta meg – két bodrogközi falu és másik kettő fele részének formájában – Perényi Pétertől, aki a mohácsi ütközetet követő zavaros időszakban a Pálócziakkal való nőági rokonságra hivatkozva rátette kezét a pataki uradalomra.
„és hogy onnét haza jöttünk a Mohácson való veszedelemből, énnekem Csaholy Imreh és Mogyorósi János úgy adták az újhelyi dézsmásságot. És mikor a dézsmán voltam, hát úgy jő Prini Péter Újhelyben és megszálla a remetéknél, és az újhelyi polgárok hozzá mennének ajándékkal, és mondá Prini Péter az polgároknak: No jó polgárok, uratok ott veszett, azért ne 44 féljetek, mert Istennek segítségéből én akarom gondotokat viselni, és mondanak az polgárok, megszolgálljuk Nagyságodnak, mint kegyelmes urunknak, de még az mi előbbi urunknak attyafiai kezében vagyunk, addig sehova nem mozdulhatunk, és mond Prini Péter nekiek, no legyetek vesztegséggel csak polgárok, nem sokáig lesztek ő kezek alatt, és hogy a polgárok onnét haza jövének, azokat megbeszéllék ezeket nekem.”
A Perényiek történetét a „Pataki” Perényiek 14-15. századi birtoklása kapcsán már röviden érintettük, most ismerkedjünk meg közelebbről az újhelyi vár utolsó birtokosával, a koronaőr Perényi Péterre.
A magyarországi török hódoltság korszakának egyik legkiválóbb kutatója, Szakály Ferenc így jellemezte Perényi Pétert: „a körülményektől elrugaszkodott ego-optimista prototípusa.” A kétségkívül nagystílű, ám felettébb gátlástalan politizálást folytató főúrról kortársai még lesújtóbban vélekedtek. Ezek közül is kiemelkednek I. Szulejmán szavai: „A világ teremtése óta nem volt és nincs is nagyobb áruló a földön. Kétszer árult el engem, elárulta János királyt, elárulta a németek királyát, elárulta saját fiát, saját vérét, aki a markomban van”. Augustin Hirschvogel 1547 körül készült metszete egy nagy szakállú, elaggott emberként ábrázolja az ekkor mindössze 45 éves, ám életének utolsó öt és fél esztendejét I. Ferdinánd börtöneiben töltő Perényit. Ki volt tehát ez a rövid, de mozgalmas életű nagyúr, aki saját megítélése szerint semmi egyebet nem tett, csupáncsak azon fáradozott, országának szolgálhasson és hasznára lehessen?
A család terebesinek vagy nádorinak nevezett ágából származó Péter dédapja az a Perényi János tárnokmester volt, akinek személye a Pálócziakkal az 1440-es években folytatott háborúskodások alkalmával már szerepel. Az ő fia volt Perényi István zempléni főispán, királyi asztalnokmester és tárnokmester, aki a Hunyadi család bizalmi emberének számított, s 1464-ben részt vett I. (Hunyadi) Mátyás koronázásán. 1465-ben egy birtokper kapcsán hatalmaskodás vádjában bűnösnek találták, fő- és jószágvesztésre ítélték, melyből az előbbit vérdíjjal megválthatta. A következő évben az uralkodó az ítéletet visszavonta, István a családi birtokokat visszakapta, s 1468-69-ben lovászmesteri tisztséget viselhetett. Fia, Imre még jelentősebb pozíciókig jutott: horvát bán, majd az ország nádora (1504-1519) lett. Részt vett a Habsburg-Jagelló házassági szerződés létrehozásában, szolgálataiért német-római birodalmi hercegi címet is kapott. Ekkor már jelentős birtoktestek és várak voltak a család kezén: Terebes, Füzér, Csorbakő, Ónod, valamint Valpó és Siklós. Báthory Magdolnával kötött házasságából született Ferenc és Péter. Előbbi 1513-tól nagyváradi püspöki címet viselt, s a mohácsi síkon esett el. Az 1502-ben született Péter folytatta apja politikai pályáját, 45 temesvári főkapitányi, temesi és abaúji főispáni, valamint koronaőri tisztségeket töltött be. Részt vett a mohácsi ütközetben, ő vezette a magyar sereg balszárnyát, amely az anatóliai seregtesttel szemben a korabeli török források említése szerint nagy vitézséggel harcolt.
1526. októberében jelen volt a Szapolyai János által szervezett tokaji gyűlésen, ahol a rendek az ország megmentésről tanácskoztak, majd komoly szerepet töltött be november 11.- én a székesfehérvári királykoronázáson is: Várday Pállal közösen tartotta Szapolyai János feje fölé a koronát, amit a szertartást követően azonnal a füzéri várába vitt. Szapolyai rábízta az erdélyi vajdaságot, mely címet addig ő maga viselt, s ekkor adományozta számára Sárospatak és Újhely várait, tartozékaikkal együtt. Perényinek fontos volt a pataki és újhelyi birtok, hiszen azok szomszédosak voltak itt lévő jószágaival, így Füzérrel és Terebessel. Péter rezidenciáját az apja által 1508-ban megszerzett Siklóson rendezte be, ám az egyre fokozódó török veszély miatt igyekezett azt áthelyezni Északkelet-Magyarországra, s itt ideális helyszínül mutatkozott Sárospatak. Perényi frissen megkapott birtokai intézőjévé Athinai Simont tette meg, de megtűrte Pálóczi Katalint és gyermekeit is addigi otthonukban.
Az 1526. december 17-én Pozsonyban királlyá választott I. (Habsburg) Ferdinánd a következő év elején maga írt levelet Perényinek, melyben büntetlenséget ígérve neki a táborába hívta őt, egy későbbi levelében pedig arra kérte a főurat, hogy addig ne valljon színt, míg ő haddal nem jön az országba. Ferdinánd 1527. november 3.-án Székesfehérváron tartott koronázására Perényi maga vitte a koronát füzéri várából. Ferdinánd megerősítette számára az időközben a Tiszántúlra visszaszorított Szapolyai Jánostól korábban kapott adományokat, így Újhely és Patak várait és tartozékait. Ferdinánd ezeket a birtokokat korábban már Thurzó Elek kincstartónak is megígérte, ám megkérte őt, hogy azokat engedje át a koronát kiszolgáltató Perényinek. 1528 elején, miután előző év decemberében felszólította híveit, hogy csatlakozzanak hozzá, János király Debrecenből megindította hadait Felső-Magyarország visszafoglalására. Miután Tokaj, majd Sárospatak is a kezére került, onnan tovább indulva ostromgyűrűt vont az Athinai Simon által védett újhelyi vár köré.
„Végül is Patakról felmentünk Újhely alá Esto mihi vasárnapján a böjtben. A királynak a szerzeteseknél a kolostorban volt a szállása. Az uraknak és a nemeseknek Pöstyéni Ferenc volt a szállásosztója a városban…Hanem a gyalogok hamarosan ostrom alá vették Újhely várát…És Simon diák volt bent a tiszt. Amikor már látta, hogy tizenöt napnál több is eltelt, azon nyomban jött a Literatus Simon a királyhoz, Oculi szombatján és megadta Újhely várát…És a király megindult Terebes ellen, és Terebest Cselei Kelemen tartotta.”
Az ostromról Kassa város tanácsának egyik jelentése is beszámol, megemlítve, hogy Jánosnak Újhely vára alatt a Margit és a Dorottya nevű ágyúi széthasadtak. A várat végül feladta Simon, s átpártolt János oldalára, aki március 1-én Terebesen át tovább indult Kassa felé. János egy héttel később, március 8-án a Kassa melletti Szinánál súlyos vereséget szenvedett Ferdinánd hadvezérétől, Johann Katzianertől, s Lengyelországba menekült. A szinai ütközetet követően Athinai Simon kegyelmet kért Katzianertől a vár feladása miatt és újfent kinyilvánította hűségét Perényinek. Nem sokkal ezt követően azonban Patakon megölte Perényi terebesi várnagyát, Cselei Kelement, több tisztet pedig foglyul ejtett. Ferdinánd fejvesztés terhe mellett tiltott mindenkit attól, hogy Simonhoz csatlakozzék, egyben arra kérte az öt felső-magyarországi várost, hogy küldjenek fegyvereseket kapitányainak, Serédi Gáspárnak és Bebek Ferencnek, hogy Athinai Simon ellen vonulhassanak. Serédi június 1.-én elfoglalta Sárospatak várát, majd Újhely vára alatt tárgyalni kezdett a várból kinnrekedt Athinai Simonnal annak feladásáról.
„Tudják meg uraságaitok, hogy vállalt feladataink közül semmit sem mellőzünk el. Simon diákot kizártuk Újhely várából, olyan váratlanul és hirtelen érkeztünk oda. Kun Gothárd a Tiszántúlra szaladt. Megfutamítjuk a többit is mind. Most már biztonságban arathattok, s mi még bátorságosabban szüreteljük majd a szőlőt. Ha lettek volna gyalogjaim és vagy két ágyúm, most kezünkben lenne Újhely, annyira megrémültek a várban. Mert kevesen voltak bent, alvárnagy is csak egy, az is alig tudott bejutni, mert a vár kapujáig üldöztük, és egyetlen lovas sem volt a várban a húsz hajdún kívül. Kelt Patakon, Magdolna napján 1528-ban.”
1529 elején Ferdinánd Katzianert küldte jelentős létszámú német zsoldossereggel Felső-Magyarország és a Tiszántúl visszafoglalására. A sereghez Perényi Péter és Török Bálint is csatlakozott. Március elején Regéc és Boldogkő már Katzianer kezén volt, s a hónap közepén hozzáfogott Újhely ostromához. Az ostrom hetekig elhúzódott. A sereg nem volt a várostromhoz szükséges komolyabb tűzerővel felszerelve, ezért Katzianer a vár aláaknázásával próbálkozott.
„Immár ötödik hetében járunk, hogy nehéz ágyúk híján Újhely várának aláásásával vesződöm, amitől nap nap után várom, hogy már annyira legyünk, és két-három napon belül hagyhassam levegőbe röpíteni. De hogy aztán fog-e sikerülni, vagy sem, abban nem vagyok bizonyos. Királyi felségtek előbbi írásaimból megtudhatta, miért kell mindenáron bajlódnom ezzel a várral, ami meggátol abban, hogy szándékom szerint a Tiszántúlra vagy Homonnára vonuljak. A városok érdekében is kényszerülök erre, hogy megnyugtathassuk és megoltalmazhassuk őket azzal is, hogy Simon diákot, akit bekerítettünk és beszorítottunk ide, nem hagyjuk meglapulni.”
A várat április közepén a várbeliekkel kötött megegyezés útján sikerült elfoglalnia Katzianernek. Athinai Simon titkon kiszökött a várból, az ostromlókkal ezt követően egyezségre lépő várkapitány és maroknyi csapata kegyelmet kapott.
„Ugyanaznap, amikor Simon diák titkon kiszökött a várból, a várban lévők ugyancsak áprilisnak 14-én odahívták a várhoz azokat, akik éjjeli őrjáratban elhaladtak mellette, mondván, hogy egyezségre akarnak lépni a vár megadásáról. Amit ezek éppen ezért a főkapitány tudtára adtak. Ezt hallván Katzianer, kiszemelte Bárányt, hogy mindent egyenként tudakoljon meg, aki nyomban el is vonult a vár kapujához, és menlevelet adott az oda- és visszaútra, valamint a tárgyalásra azoknak, akik a kapitány elé akartak járulni. Kevés szóval meg is egyeztek. Seregünk végül birtokába vette a várat minden tartozékával, ami csak volt benne. Katzianer pedig a várkapitány és tizenkét másik személy életének a király kegyéből megkegyelmezett, és megengedte, hogy mindegyikük annyit vihessen ki a várból, amennyit magára tudott szíjazni, mégpedig úgy, hogy engedetlenségük miatt amivel vétkeztek a király ellen, sem pénzét, sem kardját ne vihesse ki senki. Mindez, ha fel is dúlták volna a várat, négy nap alatt sem ment volna végbe. Márpedig nagy gondra és aggodalomra lett volna ok a fizetetlen gyalogok miatt, akik semmi jót nem műveltek volna három nap múltán, amikor hat hónapjuk terminusa lejárt, amilyen hosszú szolgálatra elszegődtek. Hiszen most is három hónapinál több zsoldjukkal tartoznak nekik. Ez volt hát leginkább az oka, hogy ilyen egyezségre léptek, azon felül is, hogy a vár épségben maradt, és más várak ostromának szükségletére lőport takarítottak meg.”
Perényi ezt követően Csicsva vára alá kísérte Katzianert, majd ezt követően – mivel fizetetlen zsoldosai sorra elhagyták – siklósi rezidenciájára távozott.
A Lengyelországba menekült Szapolyai ezt követően szövetséget kötött I. Szulejmán szultánnal, aki 1529-ben két sereget is indított János megsegítésére. A hír hallatán a siklósi birtokán tartózkodó Perényi Sárospatakra akart menekülni, de Szerecsen János tolnai ispán Kajdacsnál családjával, kincseivel és a nála lévő koronával együtt elfogatta, s János királynak adta. János „továbbajándékozta” őt a szultánnak, aki megújíttatta vele a Szapolyainak tett, megszegett hűségesküjét, majd újra János kezére adta Budán. Noha Szapolyai biztosította jóindulatáról és szabadon engedte, a főúr mégsem csatlakozott újra hozzá. Az 1531. és 1532. évi ún. királytalan országgyűléseken Perényi saját tróntörekvéseinek adott nem is annyira burkoltan hangot. Nem túlzás azt állítani, hogy Perényi Péter egész politikájából az a ténykedés olvasható ki, hogy saját magát tartotta a korona legalkalmasabb örökösének.
Magyar királlyá koronázását a Porta segítségével képzelte el, számításai azonban nem váltak be. 1532. július 13-án Eszéknél jelentkezett a Bécs felé igyekvő törökök táborában Ibrahim pasánál, ám korántsem a várt fogadtatást kapta: bő egy évig kellett raboskodnia Budán, Ferenc fiát pedig a törökök túszként magukkal hurcolták. Ezt követően megújította a Szapolyai Jánosnak tett és többször megszegett esküjét. Ezekből az évekből a források hallgatnak Újhely váráról, annyi bizonyos, hogy valamilyen építkezés, helyreállítás zajlott ekkoriban, ezt bizonyítja egy 1533-as évszámmal ellátott kapuív elem. Perényi újhelyi várnagya ebben az évben Wégh Ambrus volt. Perényi 1534-ben fogott hozzá hatalmas 49 sárospataki építkezéseihez, a mezőváros déli felét bástyákkal ellátott fallal kerítve, s ennek délkeleti szegletében 1537-re felépítve új rezidenciáját, az eredetileg ötszintes, lőréses védőfolyosóval ellátott ágyútorony és reprezentatív lakótorony sajátos kombinációjaként megjelenő, későbbi nevén ún. Vörös tornyot. Az építkezés megkezdése a felső-magyarországi városok nemtetszését váltotta ki. Perényi 1534 februárjában Kassa városának írt levelében indoklásképpen a János-pártiak ismétlődő támadásait hozta fel, s utalt arra, hogy az általa megkezdett erődítési munkálatok – melyhez gyakorlott mesterembereket is kért – a városok biztonságát szolgálja majd.
1536-tól kezdődően mind erősebben jelentkezett a két király közötti békekötés igénye, s Ferdinánd mindent megtett, hogy Perényit a maga pártjára tartsa, aki hajlott is erre. Mondanunk sem kell: nem ingyen, hanem Diósgyőr váráért cserébe. 1537 tavaszán ugyanakkor már nyíltan a János-pártiak táborában tűnt fel, s bekapcsolódott a két király közötti megegyezés létrehozásába is. János 1537 decemberében újraadományozta a korábbi Pálóczi birtokokat, így Újhely és Dédes várakat, Sárospatak, Céke és Helmec várait, Újhely és Sárospatak mezővárosokat, valamint Sajószentpétert és Pétervásárát Perényinek.
1537 decemberében újonnan épített sárospataki várában zajlottak a következő esztendőben aláírt váradi szerződést előkészítő tárgyalások. A váradi béke támogatásával Perényi kivívta Szulejmán haragját, aki állítólag ekkor mondta róla a bevezetőben idézett jellemzést. Sárospatak korszerű várának felépültével az újhelyi vár hadászati szerepe erősen lecsökkent, az utolsó név szerint ismert várnagya, a már említett Wégh Ambrus 1537-ben már pataki várnagyként szerepelt. Az újraadományozott birtokokba történő beiktatásra 1538 őszén, a leleszi konvent közreműködésével került sor. A helyszíni kiszállásról készült jelentése szerint a vár ekkor már lerombolt állapotban volt.
Perényi 1540 tavaszától újra foglalkozott a Jánostól történő elszakadás gondolatával, s júliusban hosszú levélben kérte Thurzó Eleket, hogy segítse elő pártváltoztatását. Szapolyai rövidesen bekövetkezett halálával már esküje sem kötötte, így 1540 őszén ismét Ferdinánd pártjára állt. Megkapta a kancellári méltóságot és 1542. márciusa és októbere között a Dunától keletre és északra fekvő területek főkapitánya lett. Mivel ekkor sem rejtette véka alá török kapcsolatait, s ez azzal a nem megalapozatlan gyanúval járt, hogy esetleg információval látja el törököt a Buda visszafoglalására készülődő keresztény sereggel kapcsolatosan, Ferdinándnál végérvényesen betelt a pohár: 1542 októberében vasra verték, s fogságba vetették. Innen csak közvetlenül halála előtt, 1548-ban szabadult. Így ért tehát véget a kora újkori Magyar Királyság egyik legellentmondásosabb szereplőjének élete.
Újhely váráról az 1538-as említést követően hosszú évekig hallgatnak a források. 1546-ban Pálóczi örökösök tiltakoznak az ellen, hogy a Pálóczi-birtokokat megkaphassák a Perényiek, a Dobók, vagy mások. 1548-ban pedig a Pálócziakkal való rokonságukra hivatkozva a Dobók indítottak pert a birtokokért Perényi Gábor ellen. A birtokok felsorolásánál mindkét forrás leromboltként említi Újhely várát. Újhely vára tehát 1538-ban, vagy az előtt nem sokkal pusztulhatott el véglegesen, ám ennek pontos körülményei egyelőre ismeretlenek előttünk. Elképzelhető, hogy a Ferdinánd-párti seregek rombolták le, Perényinek Jánoshoz történő csatlakozását követően, de az sem zárható ki, hogy maga Perényi pusztította el, miután felépült Sárospatak vára.